
17
mon levőkre. Végül az új francia keleti politikának gazdasági vetülete is volt, mégpe-
dig az, hogy piacot teremtsen a francia ipar számára.
Akárcsak az 1870 óta eltelt korszak minden fordulópontjánál, az 1980-as de-
kád végén is Franciaország külpolitikáját a Németországhoz fűződő viszony határozta
meg. Még kísértettek a múlt árnyai. Párizs kifejezetten tartott a német egyesüléstől,
akárcsak a londoni vezetés. A brit és a francia vezetők igyekeztek közös platformot
találni. Thatcher, aki németellenes érzelmeket vallott, valamilyenféle konföderációt
képzelt el a két Németország között. Mitterrand kifejtette, amikor veszély leselkedett,
Franciaország és Anglia mindig különleges kapcsolatokat létesített.,Ennek most ismét
elérkezett az ideje." Az elnök Kelet-Berlinbe is ellátogatott, hogy lassítsa az egyesülési
folyamatot, mondván, hogy „az NDK-nak és Franciaországnak még sok közös teendő-
je van". Franciaország még a korábbinál is jobban igyekezett Németországot az unió-
hoz kötni, ami elvezetett Maastrichthoz (Lundestad). Bár Bonn szerette volna össze-
hangolni keleti politikáját Párizzsal, Mitterrand erre nem volt hajlandó. Franciaország
elutasította a nukleáris politikával kapcsolatos konzultáció intenzívebbé tételére vo-
natkozó német kívánságot is. Németország pedig lelassította az európai gazdasági és
monetáris unióhoz vezető folyamatot. Mitterrand számára az európai integráció mélyí-
tése vált az első számú prioritássá, mint a hidegháború közelgő lezárására adandó
legmegfelelőbb válasz (Bozo). Ez azzal magyarázható, hogy az 1989-es annus
mirabilis során Franciaország status quo hatalom volt, amely tartott a kelet-európai
fejlemények francia szempontból negatívnak vélt következményeitől. Vagyis attól,
hogy megbomlik a Nyugat kohéziója, miközben a Szovjetunió távlati céljai nem vál-
toznak. Franciaország képtelen volt alkalmazkodni a gyorsan kibontakozó kelet-
európai fejleményekhez, de a nyugati integráció felgyorsításának igénye azzal is ma-
gyarázható, hogy Párizs így akarta megteremteni a keleti változásokhoz a megfelelő
feltételeket.
A rendszerváltást követően továbbra is a stabilitás fenntartása volt a francia
politika célja, ami a délszláv háború miatt még inkább felértékelődött. Emiatt a francia
politika szorgalmazta a nyugati integráció kiterjesztését azokra a volt keleti tömbhöz
tartozó országokra, amelyek arra a leginkább érettek voltak.
Nagy-Britannia és Kelet-Európa
Nagy-Britannia hagyományos kelet-európai politikája fontosabbnak tartotta a térség
stabilitását, mint az önrendelkezését. A pozitív érdekek hiányának tulajdonítható, hogy
szinte semmi ellenállást nem tanúsított, amikor a terület Németország, majd a Szovjet-
unió hegemóniája alá került. És ezzel magyarázható az óvatos és csupán gazdasági
érdeklődést mutató brit politika a második világháború és a rendszerváltás között.
London ugyan biztonsági kihívást látott abban, hogy a Szovjetunió megszállva tartotta
Kelet-Közép-Európát, de abban is, hogy a térségben kirobbanó forradalmi megmozdu-
lások veszélybe sodorhatják a kontinens biztonságát. Ezért abban bíztak, hogy a helyi
kommunista rezsimek reformokat vezetnek be az elégedetlenség féken tartására
(Hughes). Akárcsak Franciaország vagy Németország, Nagy-Britannia is a status quo
fenntartásában és a kommunista rendszerek lassú, evolúciós jellegű átalakulásában
volt érdekelt. Úgy vélték, a szovjetek és a kliensállamok közötti konfliktusok veszé-
lyeztetik a kontinentális stabilitást. Attól is tartani lehetett, hogy a kommunista rend-
szerek összeomlása miatt felélednek a regionális konfliktusok, esetleg Németország
ismét kiterjeszti hegemóniáját.
Komentarze do niniejszej Instrukcji